A gyász

 A gyász minden ember életében más. Nekem hét évbe telt feldolgoznom azt, ami történt.
 Adj időt magadnak, ez a legfontosabb. Bíznod kell magadban és abban, hogy minden alagút végén ott van a fény, bármilyen hosszú és sötét is legyen az az alagút. Érezni fogod, amikor odaérsz, hogy milyen felszabadító. Mert a végén csak a hiány fog megmaradni. Lehet, hogy sokszor eszedbe fog jutni: ott lesz minden lélegzetvételedben, minden esős vagy meleg napon, de ez így van rendjén. Amikor elengeded végre a haragot és a csalódottságot, a saját lelkedet engeded majd szabadon.

 Utólag egyértelművé vált, hogy nekem az írás segített feldolgozni mindazt, ami történt. Rengeteg bejegyzést írtam ezzel kapcsolatban. 

 Ez volt az első fázis, amikor képtelen voltam megérteni, hogy miért pont engem büntet ezzel a sors. Annyi fájdalom volt bennem, és annyi "Miért?":

"A lány, aki a múltban él

 A lány, aki nem tudja elfogadni, hogy változnak az emberek. Nem érti, hogy miért nem maradhatnak meg olyannak, amilyenek egy időben voltak. Aki nem tudja elhagyni a múltat, még akkor sem, ha az emlékek, amik hozzá kötik, nem jók. Nem tudja elengedni, ki tudja miért.

 Annyi mindenen keresztül ment, és szinte mindig elvesztette a számára legkedvesebb embereket.

 Nem dolgozta még fel a múltját.

'Talán sosem tudja majd.'

 A lány, aki fél elveszteni az embereket. Aki sokszor még a hozzá legközelebb állóknak sem mutatja meg, hogy mennyire törékeny. Tudja, hogy senki sem segíthet neki.

Mert tudja, hogy senki sem TUD segíteni neki. Egyszerre érez haragot, csalódottságot és végtelen szomorúságot. 

 A szívén ül a gyász. Mert igen, gyászol. Pontosan tudja, hogy kit. Aki olyan sok miért-tel hagyta ebben a zűrös világban. Akinek mellette kéne lennie, mint őrangyala, de nem úgy, ahogy Ő most talán megteszi. 

De nincs mellette.

Itt hagyta.

Magára hagyta.

Egyszer talán majd újra találkozhatnak.

Egyszer..talán."

 Emlékszem, egy időben rengeteget álmodtam vele:

"(...)Csak előre nézett, lassan lépkedett előre a hosszú ruhában. Fátyol volt rajta. Előtte volt egy pap, a pap mellett pedig egy öltönyös férfi. Nem látott arcokat. Csak ment, vitte a lába, egyenletes tempóban, mintha meg sem tudna állni. Aztán mégis. Hirtelen oldalra fordult, és megállt. Nem volt mellette senki. Senki sem kísérte az oltárhoz.(...)"

Később jött egy olyan időszak, amikor borzasztóan mérges voltam rá:

"Felhívtalak. Kezembe vettem a telefonom, és tárcsáztam fejben egy számot. Nem csengett ki. Csend volt. Végtelen csend, a vonal másik felén. Én azért elmondtam mindent. Elmondtam, mi történt velem mostanság. Mintha csak elmentél volna nyaralni. Rábeszéltem az "üzenetrögzítődre". Te gondoltad volna, hogy mindez velem megtörténik? Egyszer sem válaszoltál a kérdéseimre. Nem mondtad, hogy "ügyes vagy", sem hogy "nem kellett volna". Nem adtál semmilyen tanácsot. Nem mondtad, hogy ne tegyem ezt, sem hogy ne tegyem azt.(...) 

 Tudod, mi a legrosszabb? Nem tudom eldönteni, hogy jó ember voltál-e. Nem tudom eldönteni, talán te akartad így? Hányszor megkérdezem magamtól, hogy vajon miért tetted azokat a dolgokat, amiket tettél. Talán belegondoltál abba, hogy minden kimondatlan szavam, már örökké az marad? Tudod, mennyi mindent mondtam volna akkor? (...)

 Tudod mit gondolok? Talán csak kétségbe voltál esve. Érezted, hogy közelebb vagy, mindig egyre közelebb a halálhoz. Egy hullámvasúton voltál, egyszer fent és egyszer lent. A vége pedig egyre közelebb volt. Minden nappal. Volt benned félem? Szerintem rettegtél. Talán sosem féltél jobban semmitől.
 'Én is féltem'
 Ellöktél magadtól.
 Sosem mertem elmondani a véleményem. Féltem, hogy nem egyezne a tiéddel. Mindig bennem volt a kényszer, hogy megfeleljek neked. Gyötörtem magam. Te tetted ezt velem. Harag van bennem. Tudom, hogy nem kéne, de ez van. Haragszom mindenért, amit tettél, amit mondtál, még azért is, amit csak gondoltál. Joggal teszem fel magamnak a kérdést: "Milyen ember voltál te?" 
 Nem csak szomorúság van bennem, sokkal inkább csalódott vagyok. Csalódtam benned. Remélem érzed. Bárhol vagy, vagy-e egyáltalán valahol. Azt akarom, hogy tudd, hogy most az egyszer, amikor nincs következménye, ha eltér a véleményem a tiédtől, tudd, hogy mit érzek; hogy sosem értettem veled egyet."

Aztán ott volt a szomorúság:

"Ahogy telnek a napok, hetek, hónapok és évek, egyre jobban előjön. Amikor ott volt az idő, csak rá lett fogva, hogy én könnyen kiheverem. Tudtam, hogy nem fogom..hogyan is tehetném?"

De végül, hét évvel a halála után, csak a hiánya maradt meg, amivel pedig megtanul az ember együtt élni:

"Szeretném, hogy tudd; mindig gondolok rád és gondolni is fogok. Mindenről eszembe fogsz jutni és sosem felejtem el azt az érzést, amikor utoljára megöleltél. Szeretném, hogy tudd; mesélni fogok rólad. Beszélni mindenről, ami valaha hozzád kötött és jó volt. Megtanítok minden jót, amit tőled tanultam, mert mindezt megérdemled. És továbbra is köszönetet mondok minden nap azért, hogy az életemben voltál és hozzá segítettél ahhoz, hogy tudjam milyen akarok lenni és milyen nem."