Hogyan értünk véget?

 Ha pontosan akarom mondani, akkor tizenöt napja történt. Én mondtam ki, mert végre az élet elém tette a lehetőséget, hogy meglássam azt, amit mindvégig éreztem a másfél év alatt: hogy ő még nem volt felnőve ehhez, hogy az ő személyisége nem volt elég erős hozzám, hogy ő 24 évesen nem tartott ott az életben, hogy ő húzzon felfelé engem és ne én őt. Itt romlik el egy kapcsolat: amikor nem húzzátok egymást mindketten felfelé, nem építitek mindketten a másikat. Én nem lettem több ettől a kapcsolattól; fejlesztettem, de nem fejlődtem; felfelé húztam valakit, de én nem léptem feljebb egy fél lépcsőfokot sem. 

 Ez a másfél év megtanított valamire:

Megtanított arra, hogy sosem szabad semmibe venni a megérzéseimet, mert azok mindig elvezetnek az igazsághoz.

 Mik voltak a megérzéseim? 

..hogy ő nem az igazi, mert az oké, hogy sosem olyannal vagyunk, akit elképzeltünk magunk mellé kislányként, de ha valaki minden téren felrúgja az elveinket, szembemegy az alapvető értékeinkkel és normáinkkal, az egyszerűen nem lehet az igazi. Túl sok mindenből adtam le ebben a kapcsolatban: az elveimből, az elképzeléseimből, a világnézetemből. Megpróbáltam magamra erőltetni, hogy normálisnak tituláljak dolgokat, amik nem azok, amik az én normáimnak nem felelnek meg. Mekkora hiba volt.
 Sok dolgot megtanultam viszont ebből a kapcsolatból:

..hogy ha valaki nem akarja elhitetni velem, hogy én vagyok az egyetlen, a legkülönlegesebb, az nem lehet számomra az igazi.

..hogy a változás csak időszakos, ha egy olyan emberről van szó, aki a saját hibáit nem veszi komolyan.

..hogy nem elég szeretni valakit és nem elég, ha valaki csak szeret.

..hogy az őszinteség és a hűség közé egyenlőségjelet kéne tenni.
..hogy aki egy ennyire fejlődésképtelen kapcsolattal beéri, akinek a gondolkodásmódja nem elég humánus, nem elég transzparens, ha a problémáinak a megoldásáról van szó, az nem lehet egyszerűen az igazi.

Mindvégig éreztem, hogy így lesz vége, de meghazudtoltam önmagam és hűtlenebb voltam magamhoz, mint ő hozzám.

 Bocsánatot kell kérnem önmagamtól, hogy ennyi ideig elnyomtam a saját megérzéseimet. Hogy próbáltam kevesebb lenni, mint ami vagyok. Hogy széjjel tapostam az elveimet és az értékeket, amiket fontosnak tartottam. Hogy hagytam, hogy valaki lefelé húzzon és ne felfelé segítsen. Hogy naiv voltam. Hogy hagytam magam félni. Hogy hagytam magam ragaszkodni. Hogy ennyiszer nem hittem magamnak. 

Bocsánatot akarok kérni magamtól, hogy hagytam magammal elhitetni, hogy elég csak szeretni.

Mert nem elég.